A történet tipikusnak mondható: az anyát, miután a gyerek kiröpült, egy fiatalabb nő kedvéért elhagyja a férje. Lehet vajon erről a helyzetről még újat mondani? Igen, lehet. Az Inkább lennék özvegy című film nem csak a főszereplő Annette Bening szívszorító játéka miatt ad új mélységet ennek az ismerős élethelyzetnek.

Ez a film egy olyannyira hétköznapi élethelyzetet dolgoz fel, hogy az első néhány jelenet után majdnem abbahagytam: sok-sok év házasság után a pár egyik tagja úgy dönt, hogy az évek óta cipelt boldogtalanságból kiszáll, új életet kezd. Ismerős? Gyakori képlet az is, hogy a kiszálló fél a férfi, aki egy fiatalabb nővel akarja folytatni az életét. Igen ám, de ez a film sokkal összetettebb ennél, a fiatal szerető szál valójában nem is lényeges. Azaz: nem az a lényeges, hogy a férj egy fiatalabb nőért hagyja el a feleségét, hanem az, hogy mi vezet el odáig, hogy valaki éppen akkor sokalljon be – és lépjen le –, amikor a gyerek(ek) már kirepültek, és jöhetnének a boldog nyugdíjas évek. Vigyázat, az alábbi ajánló spoilereket tartalmaz!

De mi is a konkrét sztori?

Grace (Annette Bening) és Edward (Bill Nighy) huszonkilenc éve házasok. A fiuk már saját kislakást bérel a családi háztól néhány óra vonatozásnyira. A pszichológusok sokszor leírták már az „az üres fészek” szindrómát. Ez az állapot nem pszichés betegség, hanem természetes állomása az életnek: a gyerekek kirepülését követő űr gyakran fordul krízisbe, hiszen az addig begyakorolt megküzdési stratégiák az új helyzetben értelmüket veszítik.

Ráadásul az üres fészek szindróma nagy valószínűséggel egybeesik az életközepi válsággal is, ami így együtt még összeszokott, egymást a hibáival is szerető pároknál is feloldhatatlan konfliktusokhoz vezethet.

Ez történik Edwarddal és Grace-szel is. A férfi ugyan nem hidegült el a feleségétől, de a hosszú évek alatt felgyülemlett keserűség olyan méretűvé növeszti a boldogtalanság érzését, hogy lépnie kell. A film egyik kulcsjelenete, amikor az ügyvédnél mindketten megjelennek, hogy aláírják a vagyonmegosztási papírokat. Az ügyvéd ismerteti, hogy a feleség kizárólagos tulajdonába kerül a családi ház, ami nagylelkű ajánlat a lelépő férjtől – ha tárgyalásra kerülne a sor, feltehetően nem kapna ennyit a nő. „Hogy mondhatja, hogy megkapom a családi otthon teljes értékét, amikor épp ezt veszik el tőlem?” – teszi fel vádlón a kérdést Grace az ügyvédnek, majd utána ki is fejti, hogy többet nem céloz a „sunyi, kétarcú árulásra”. Elmélete szerint annyit kellene kapnia, mintha a férje meghalt volna, sőt, tovább megy, „ha nélküled kell boldogulnom, inkább lennék özvegy”. Hiszen az özvegyeknek magasabb a státuszuk, mint az elhagyott nőknek. – Virágot vihetnék a sírodra, emlékezhetnék a régi szép időkre, és várhatnám, hogy újra találkozunk a mennyországban – fejti ki. De most nincs sír, csak megmérgezett emlékek, és amikor újra találkoznak, egy másik nő „rontja a levegőt”. A zavarban lévő férj elnézést kér az ügyvédtől, sajnálkozik, szedelődzködik. Grace a könnyeivel küszködve, teljes kétségbeesésében szinte kiáltja, hogy mindenki mondogatja, mennyire sajnálja, de senki sem sajnál semmit, egy kicsit sem. Odaáll a férje elé, és azt mondja: „Ez az egész nem érdekel. Nem érdekel a pénz. Tényleg nagyon egyszerű. Én szeretlek téged, Edward. Akár akarom, akár nem. Soha nem gondoltam, hogy te egyszer majd nem fogsz szeretni. Azt érzem, hogy most…, most… nagyon fáj.” Szívszorító vallomás, az elhagyott féltől, amire a férfi nem is igen tud mit válaszolni. „Igen, utálom, hogy fájdalmat okozok neked. Már megtörtént. Megtörtént” – hebegi.

Annette Bening olyan hitelesen hozza a megalázott, a fájdalomtól a személyiségéből kifordult nőt, hogy megidézi emlékeinket. Mert mindenki látott már ilyesmit a saját családjában, saját kapcsolataiban. Mindenki volt már elhagyatott, és az kétségbeejtő.

Anette Bening (Forrás: IMDb)

Egyszerre önpusztító, mert az ember magát okolja, siratja az elszalasztott pillanatokat, amelyekről azt gondolja, azok menthették volna meg a kapcsolatot. Az önmarcangolásba belekeveredik a másik utálata, és a harmadik fél főgonosszá nagyítása. Az életközepi válságban pedig különösen erősen úrrá lehet az emberen a kétségbeesés, hogy egyáltalán érdemes-e folytatnia. Sokan ilyenkor szembesülnek, hogy soha nem fogják már gyerekkori álmaikat megvalósítani, az embert megrohamozza az elszalasztott lehetőségek miatti harag. Miközben a test is egyre rozogább, már semmi sem úgy működik, mint húszévesen. Ha a gyerek is kirepül, fájdalmas csend költözik a szülői házba. Úgy tud rászakadni ez a csend az emberre, mint a súlyos lepel, ami alá alig szüremlik fény. Nehéz feldolgozni, hogy a gyerekünknek már nincs szüksége abban a formában többé ránk, ahogy addig. A rohanó idő súlya nehezedik az emberre, az ilyenkor előtörő emlékképek nem édes nosztalgiába ringatnak, hanem a gyászhoz hasonló veszteségérzésbe taszítanak. Mert ez is egyfajta gyász: el kell engedni azt az állapotot, amikor még magunkhoz ölelhettük az anyatej illatú kis csecsemőnket, amikor körbetáncoltuk a lakást, hogy felállt a járókában, amikor kísértük az első lépéseit a játszótéren, amikor nevetve hallgattuk, ahogy beszélni tanul, amikor fogtuk a kezét az iskolába menet, amikor vacogtunk a pálya mellett és vártuk, hogy végre vége legyen az edzésnek, amikor uzsonnát csomagoltunk az iskolába, amikor izgultunk a gimnáziumi, majd az egyetemi felvételin. Az „inkább lennék özvegy” arról szól, ha ebben a nehezen elviselhető, összetett érzelmi helyzetben még azzal is meg kell küzdeni, hogy az az ember, akivel a gyereket felnevelted, kilép az életedből. Pedig Grace mellett ott áll a fia (Josh O’Connor), aki ugyan megpróbál kimaradni, de valahogy mégis belesodródik érzelmileg a szülei válásába. Állást foglalni nem tud, nem is akar, nem is lehet.

Josh O’Connor (Forrás: IMDb)

Ha nincs kapaszkodó

Nézzük az időnként az őrület határára sodródó nő egyre kétségbeesettebb vergődését, és elkezdünk aggódni. Mert ha nincs valami kapaszkodó, az elhagyott fél olyannyira képtelen feldolgozni az űrt, ami az életében keletkezett, hogy végzetes döntésre szánhatja el magát. Annak érzése, hogy Grace-t egyszer csak holtan mutatja a kamera, átlengi a filmet a férfi elköltözésének pillanatától kezdve. Aztán a film utolsó harmadában történik valami, ami ezt a szorongást feloldja a nézőben. A nő áll egy sziklaszirten, bámul a semmibe, egy pár centi választja el a mélységtől, ami talán megnyugvást hozhat számára. A fia így talál rá, és a rémületbe fagyott arccal öleli át az anyját. És ekkor jön a film másik kulcsjelenete. Jamie arra kéri az anyját, hogy menjenek el arra a sétaútra, amelyet annyiszor megtettek a fiú gyerekkorában. A séta közben a mélyen vallásos nő azt mondja: ha megszűnne hinni, akkor ki tudna szállni, és erre vágyik minden pillanatban. A fiú megtörik a súlyos szavak hallatán, s kérleli az anyját, hogy ne tegye. „Én csak el akarok aludni. Hogy ne kelljen többé felébredni. A felébredés az, ami annyira fáj. Az a pillanat, amikor az álom zavarodottságából kijön az ember, és azt gondolja, talán nem is igaz, talán mégis itt fekszik mellettem. És elfordítom a fejem, és nincs ott senki” – osztja meg fiával ezekkel az egyszerű szavakkal a rémisztő boldogtalanságot. És akkor bevallja: meg akarta „azt” tenni, és nem biztos abban, hogy nem fogja-e mégis megtenni. A fiúban ekkor valami erő megmozdul, a hangjában felülkerekedik a racionalitás tónusa. Azt magyarázza, ha az anyja rákos lenne, és elviselhetetlen fájdalmakkal küszködne, azt mondaná, „vess véget ennek most”.

Lehet annyira szeretni valakit, hogy megértsük, elengedjük, ha ennyire fáj neki az élet.

Csak annyit kér az anyjától, szóljon neki előre, hogy ne legyen meglepetés. „Adj időt, hogy elbúcsúzzam” – kérleli a nőt, aki megrendül a szavak hallatán. „Szomorú, sörét dolgokon mehettél keresztül, ha ezt tudod mondani” – állapítja meg. A fiú azonban belelendül az érvelésbe, és kimondja azt, amit nekem ez a film jelent. A szülő nem szűnik meg szülőnek lenni akkor sem, ha a gyerek kirepül. A szülő olyan, mint egy felderítő, aki pusztán már csak a kora miatt is, előrébb tart az úton. Ha erről az útról letér és kiszáll, és többé nem látjuk haladni magunk előtt, akkor tudjuk, hogy az az út ott, előttünk, túl hosszú és rögös volt, a boldogtalanság győzött. De ha minden nehézség ellenére a terheket tovább cipelve a szülő mégsem tér le az útról, akkor a gyerek tudni fogja, hogy bármilyen rettenetesen nehéz is, ki fogja bírni ő is, mert előtte is kibírták már.
Grace, talán a fia által mondottak miatti tiszteletből is, valahonnan erőt merít, elengedi a férjét, élete egykori társát, aki közben már a másik nő lakásában él. Versantológia webkötetet szerkeszt, amelynek a címe „Már jártam itt – Nem ön az első, aki így érez”. Ha beírsz bármit – szerelem, élet, halál, csalódás – az internetes versgyűjtemény keresőjébe, a találati lista tartalmazza majd azokat a verseket, amelyekre rákerestél.

És rájössz, hogy valamikor valaki ugyanezt már átélte. Nem vagy egyedül. Talán mégis túléled.

Sok teret enged a fájdalmas elmerülésre ez a film, de megnyugtató a remény, amely a végén mégis erőt ad. Érdemes megnézni Annette Bening csodálatos játéka miatt is: a színésznő tükröt tart, nála nincsenek felesleges manírok, elgyötörten, lenőtt hajjal, mackónadrágban látjuk szenvedni – és életben maradni.

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

A film az HBO Go műsorán látható.

(Kiemelt kép: IMDb)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!