Két filozófushallgató egy egész kötetet szentelt nekik, miután azzal szembesültek, hogy a filozófiatörténeti könyvek férfi szerzői, hajlamosak inkább a férfi filozófusokat „nagynak” tartani.

Mi történt?

Amikor két brit diáklány rájött, hogy a női filozófusokat szinte teljesen kihagyták a szakirodalomból, közösségi adakozásból finanszírozva hiánypótló kötetet szerkesztettek.

Miért fontos ez?

Miközben férfi filozófust többet is fel tudunk sorolni, sokan gondban vannak, ha nőket is meg kell nevezniük. Ennek oka nem az, hogy ne léteztek volna az ókortól a kortársak által is nagyra tartott filozófusnők, vagy hogy a munkásságuk elhanyagolható lett volna a férfiakéhoz képest – inkább a szakirodalmi kánont és az iskolai tananyagokat szerkesztő szakemberek ismereteit és gondolkodását tükrözi.

Tovább olvasnál? Erről lesz még szó:

  • Kik azok a filozófuskirálynők, akikről szó lesz a könyvben?
  • Hol vannak a nők az olvasmánylistákról?

Rebecca Buxton, Lisa Whiting: The Philosopher Queens

Két filozófushallgató lány néhány éve azzal szembesült, hogy a legtöbb egyetemi tankönyvben egyetlen női filozófusról sincs szó. Rebecca Buxton és Lisa Whiting ezért úgy döntött, hogy pótolja ezt a hiányt, és a héten megjelenő The Philosopher Queens (A filozófuskirálynők) című könyvükben újra megismertetik az érdeklődő közönséggel a történelem olyan nagy gondolkodóit, akik történetesen nők.
„Egyet sem találtunk. Amit találtunk, az például The Great Philosophers (A nagy filozófusok) című könyv volt, amiben minden fejezet férfiakról szólt és minden fejezetet férfiak írtak. Ez elég gyakori, főleg, hogy a legtöbb ismert filozófus férfi, és a legtöbb órán csak a „nagyokat” tanítják – akik valahogy mindig férfiak. Nem régi eset, hogy a filozófus A. C. Grayling megjelentetett egy könyvet, ez a The History of Philosophy (A filozófia története), amiben egyetlen filozófusnőről sincs külön fejezet, és a „feminista filozófiáról” szóló három és fél oldalas áttekintés csak egy nőt említ név szerint” – mondta az oxfordi egyetemen végzős Buxton a Guardiannek.
Ahogy Buxton később kiemelte, ez nem azért van így, mert nem léteztek női filozófusok. Mesél például a matematikus, csillagász és filozófus Alexandriai Hüpatiáról, aki az i.sz. 4-5. század fordulóján élt, és akitől politikusok kértek tanácsokat, a kortársai pedig olyan kimagasló intellektusként tartották számon, hogy egyszerűen csak A Filozófusnak nevezték. Róla szól egyébként a 2009-ben bemutatott Agora című film, amiben a magyar származású Rachel Weisz játssza a főszerepet.

Buxton emellett említi a 17. századi Mary Astellt is, akit az utókor az első angol feministának nevez, és aki filozófus íróként és szónokként azért emelte fel a szavát, hogy a nők a férfiakkal egyenlő lehetőségeket kapjanak a tanulásra.
Nem arról van tehát szó, hogy ezeket a nőket soha nem vették komolyan vagy ne tartották volna intelligens személyeknek a kortársaik.

„Miért felejtették akkor el őket? A választ erre általában olyan emberektől kapjuk, akik nem válogatták be a nőket a filozófiatörténeti gyűjtéseikbe. Azt mondják, ezek a nők nem voltak elég nagy hatásúak vagy nem elég magas minőségű a munkájuk, hogy számoljanak velük. Ugyanakkor, ha csak egy kicsit is többet megtudunk róluk, láthatjuk, hogy néhányuk nagyon is elismert volt a maga korában.”

Igazságot a történelem nagy női gondolkodóinak

Az a kevés filozófusnőkről szóló tanulmány, amit Buxton és Whiting talált, leginkább az akadémiai közönségnek szól. Így aztán, miután némi utánajárással elég sok olyan nőt találtak, akik megérdemlik a „nagy filozófus” címkét, a két lány úgy döntött, visszavág a The Great Philosophers kötetnek. A könyvük valamennyi fejezete filozófusnőkről szól, és filozófusnők írták őket. A költségeiket közösségi finanszírozásból fedezték, és az előrendelések száma a megjelenés előtt már 28 nappal meghaladta a várakozásokat. Azt már most lehet tudni, hogy öt nyelvre lefordítják és kiadják külföldi kiadók – reméljük, a magyarok is kedvet kapnak majd hozzá.

És hogy a már említettek mellett kik szerepelnek majd a könyvben?
Például a 17. századi Mary Wollstonecraft, aki az újkori feminista mozgalmak elindítója volt. A Vindication on the Rights of Woman (A nők jogainak követelése) című munkájában a nemek egyenlőségét hirdette, és kifigurázta azt az elképzelést, hogy a nők csak csinos, de önállótlan teremtések. Azt képviselte, hogy a megfelelő iskolázással a nők öntudatra ébrednek és ki tudják aknázni a szellemi teljesítőképességüket.
És ugyanígy olvashatunk majd a könyvben az egzisztencialista-feminista Simone de Beauvoirról, az első században élt híres kínai történész-politikus, Ban Zhaóról, vagy a hippikorszak meghatározó alakjáról, Angela Davisról.
Buxton szerint ahhoz, hogy teljesen megértsük a múltat, azokat is meg kell ismernünk, akiket elfelejtettek. „Ezeknek a nőknek elképesztően értékes gondolataik voltak, amik máig hatással vannak arra, ahogyan a világot látjuk. Például soha nem volt jobb időpont elolvasni Angela Davis Women, Race and Class című munkáját. A könyve olyan sokat elmond a jelenünkről és jóval nagyobb figyelmet érdemel.”

Hol vannak a nők az olvasmánylistákról?

Hasonló hiányokkal bárki találkozhat, nem kell hozzá filozófia szakra mennie. Hogy egy közeli példát említsünk, szinte alig jelennek meg a magyar női írók, költők az irodalmi tananyagban. A probléma ugyanaz: nem mintha nem léteztek volna a múltban is kiemelkedő női szerzők, de a kánonok összeállítói nem vagy alig-alig tartották őket érdemesnek beemelni az iskolai olvasmányok közé.
A probléma ezzel sokrétű. Hogy csak néhány pontot említsünk, fájóan hiányzik például a nők által megélt és elmondott női élettapasztalat a szépirodalmi és emiatt az iskolai kánonból. Azaz újabb és újabb generációk nőnek fel anélkül, hogy ezekkel a témákkal találkoznának. Nem kérdés, hogy tagadhatatlanul jó férfi írók nőalakjai bukkannak fel a lapokon, de ez azért mégsem teljesen ugyanaz.

Ha az esztétikai oldalról közelítünk az iskolai kánonhoz, tényleg lehetséges, hogy a magyar irodalom és a nyelv csak Szabó Magdát, esetleg Nemes Nagy Ágnest vagy Kaffka Margitot tudta „kitermelni”, mint „igazán nagy” női szerzőket?

Esetleg a női élettapasztalat vagy szempont, vélemény a kánonformálók szerint kevésbé értékes, izgalmas, kevésbé hat a világfordító folyamatokra? Ha pedig már a tartalomról is szó van, az is felvet kérdéseket, hogy magától értetődőnek tartjuk, hogy egy lány olvasó férfi hősökkel, főszereplőkkel azonosuljon, de fordítva, hogy egy fiú női főszereplőkkel azonosuljon, nem igazán.
Az író, irodalomtörténész és kritikus Bán Zsófiával augusztusban a Könyves Magazin készített átfogó és érdekes interjút erről az összetett problémahalmazról. Az azonosulás és minták kapcsán például Bán a következőket mondta:

A probléma ott kezdődik, hogy az, amin szocializálódunk, természetesnek tűnik. Nem gondolkodunk rajta, elfogadjuk, hogy ilyen a világ, lelkesedünk, amikor kell, és igyekszünk elhessegetni bizonyos kósza, többnyire öntudatlan hiányérzeteket.

Ugyanakkor, mivel a művészetnek óriási szerepe van abban, hogy elhelyezzük magunkat a világban, illetve a (tudatos vagy öntudatlan) identitásépítésben, egy idő után óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy kivel tudunk/akarunk leginkább azonosulni. (…) Én angol nyelvű iskolába jártam és az angol nyelvű irodalmakban az ember már viszonylag korán, számos nőíróval találkozik, teljesen természetes és „legitim” módon lehet elismert nőírókat is olvasni, így például Charlotte és Emily Brontët, Jane Austent vagy Harriet Beecher Stowe-t, hogy csak néhányat említsek. Vagyis nekem a regényvilágok „normalitása” az volt, hogy van ilyen is, meg olyan is, és hogy mindegyik mást tud nyújtani, mást tud, mást akar, és egyik sem kevesebb a másiknál. Azt hiszem, ez az egyik legalapvetőbb és legfontosabb korai tanulság, ami egy életre szól.”

Tompa Andrea (Fotó: Nagy Tamás/nőklapja.hu)

Tompa Andrea pedig – többek között – az írói alkotás női oldaláról is beszélt a noklapja.hu-nak adott interjúban: „Szerintem nem nagyon van olyan női író, aki körül halk férfiak tevékenykednek, hogy előállítsák azt a csodálatos pillanatot, amikor ő suhan az alkotásban, rendbe vannak téve a dolgok, össze vannak hajtogatva a ruhák, meg van főzve az ebéd és mindenki tudja, hogy hol a pizsamája. Kétlem, hogy vannak ilyenek.” A Tompa Andreával készült interjú itt olvasható.

(Kiemelt kép: Rachel Weisz az Agora című filmben. Fotó: Photo12/Afp)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!