Mielőtt lecsap a nagy vihar, egy kislány az apját keresi – Sándor Anna ajánlója

A messzi dél vadjai szívszorítóan szép film a szeretetről.

Amikor egy nagy vihar tolja maga előtt a meleget, fullasztó a kánikula. Van, akit szinte agyonüt az álmosító bágyadtság, más robbanni kész. A feszültség beköltözik a szemünk mögé, a csontjainkba, és szinte milliárd részecskére szaggat szét, mire végre lecsap az első villám, az első dörgedelmes csattanás, és felszakad az ég. Aztán ömleni kezd az eső, és elmossa a nyugtalanságot. A nagy nyári viharokban van valami ősi fenyegetés, már abban, ahogy a kék vagy akár piszkossárga árnyalataiban feltorlódott felhők bekebelezik az eget. És mindennél kézzelfoghatóbb az erejük, amikor megtörténik a baj: a kicsavart fák, hirtelen víztől elöntött utak és aluljárók, a felduzzadó patakok, amik megindulnak a földeken.
Úgy emlékszem, gyerekkoromban a nyári viharok inkább júniusban-júliusban jöttek. Most évek óta olvasom, hogyan változik meg ez is, hogy egy új kor kezdetét jelzi a szélsőséges időjárás, a nagy aszályok, aztán arra a rengeteg eső, ami hirtelen olyan sok víz, hogy nem tud felszívódni, táplálni, csak pusztítani.
Az idei viharok aztán eszembe juttattak egy kislányt, akivel évekkel ezelőtt találkoztam, és aki az egész kizökkent világot próbálta a helyére illeszteni és megjavítani, mielőtt megjön az a rettenetes vihar, ami elsöpör mindent, ahogy azelőtt az életet ismerte.

A kis Hushpuppy (Quvenzhané Wallis) történetét valamikor 2013-ban láttam először, az elmúlt hét év alatt pedig semmit sem veszített a hatásából, sőt, az újranézés megerősített benne, hogy A messzi dél vadjai szerintem egy remekmű. Azaz így hirtelen nem is tudnék másik filmet mondani, ami ennyire hitelesen és érzékenyen mutatta volna be, milyen gyereknek lenni, hogyan érzékelik a gyerekek a világot. Láttam már jó filmet mélyen szeretetteljes, de nehéz apa-gyerek kapcsolatról. Láttam olyan szociodrámákat, amik torokszorító elevenséggel mutatják be nemcsak a nyomor árnyait, de az ott felbukkanó szépségeket is. És láttam jó filmeket arról, amik ügyesen csomagolták a figyelmeztetést, hogy miért kéne nagyon vigyáznunk erre az unokáinktól kölcsönbe kapott Földre. A messzi dél vadjai viszont szerintem azért különleges, mert nemcsak, hogy tudja ezt így egyszerre mind, hanem mert bár ott a veszély, mégsem esik abba a csapdába, hogy sokat markol és keveset fog. Valahogy pont így kerek és megmozgató élmény, ahogy van, pedig ez volt Benh Zeitlin első nagyjátékfilmje – kapott is érte egy rakás díjat Cannes-tól a Sundace-ig több fesztiválon.
A történet szerint a Mississippi-deltájában a szárazföldet hatalmas gát védi az óceántól, ám a gáton túl még él egy kis közösség a mocsaras-lápos, isten háta mögötti senki földjén. A Teknőt csak erős jóindulattal lehet településnek nevezni, a korhadó fából és szemétből összeeszkábált kalyibákban a társadalom önkéntes száműzöttjei élik a maguk furcsa életét, ami egyszerre nagyon szabad és kétségbeejtően nyomorult. A hatéves Hushpuppy az alkoholista apjával (Dwight Henry) él itt, aki arra tanítja, hogy egyedül is elboldoguljon bármilyen helyzetben. Erre pedig hamarosan szüksége is lesz, mert az apja egy napon eltűnik, és amikor visszakeveredik a Teknőbe, a karján lévő karszalag teszi egyértelművé, hogy kórházban járt. A távolban pedig felélednek ősi idők rettenetes teremtményei, hogy megállíthatatlanul törjenek előre, mind közelebb és közelebb Hushpuppyhoz és a Teknőhöz.

Amit nagyon szeretek ebben a filmben, hogy mennyire magától értetődő egyszerűséggel mutatja meg, ahogy a gyerekek mitikus gondolkodása keveredik a még nagyon egocentrikus léttapasztalatukkal.

Hushpuppynak természetes, hogy a mocsárvidék állataival játszik. És az is, hogy apukája miatt érzett aggódása a képzeletében összekapcsolódik azoknak az őstulkoknak a feléledésével, amikről az iskolában hallott – a közeledésüket pedig valódi fenyegetésként éli meg. Hushpuppy érzékeli, hogy az eddig esténként vigadozó felnőttek közül egyre többen menekülnek egy közeledő vihar elől a szárazföldre – de őt mégis az köti le, hogy megjavítsa a világot, amit minden bizonnyal ő rontott el. Hiszen csak ő okozhatta az apja eltűnését, a betegségét, vagy hogy a Teknő veszélybe került.

(Forrás: IMDb)

Mivel A messzi dél vadjai Hushpuppy nézőpontjához ragaszkodik, néha kicsit munkás nézni. Mármint azért, mert annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy a legtöbb film jó alaposan elmagyaráz mindent, nehogy elveszítsük a fonalat, mi történik éppen a vásznon. A messzi dél vadjai viszont elsősorban az érzékszerveinket mozgatja meg, szinte tapintható a delta, a víz, az állatok, a növények, szinte érezzük az illatait. Azt látjuk, amire Hushuppy figyel, és úgy kell összeraknunk az eseményeket, ahogy ő találkozik velük – az egyetlen előnyünk vele szemben az, hogy mi már felnőtt fejjel értjük a jeleket, amit ő vagy nem, vagy teljesen máshogy fordít még le magának. És emiatt nő is bennünk a feszültség, pont mint vihar előtt, mert tudjuk, hogy tényleg jön a vihar, ami mindent elpusztíthat.
A film őszinte, nyers erejéhez mindenképpen hozzájárul, hogy Zeitlin amatőr színészekre bízta a szerepeket, a deltavidék helyi lakossága körében toborozta őket.

A főszerepet alakító Quvenzhané Wallist jelölték is a legjobb nő főszereplő Oscar-díjára, akkor 9 éves volt és ezzel a legfiatalabb női jelölt az Akadémia történetében.

Az apját, Winket eljátszó Dwight Henry civilben eredetileg pék volt, de olyan természetes karizmával lép színre minden egyes jelenetben, mint a legnagyobb profik. Ő adja meg az apa-lánya kapcsolatnak azt a szeretetteli mélységet, amibe belesajdul a szívünk akkor is, amikor éppen a leghajmeresztőbben viselkednek. Mert A messzi dél vadjai nem egy kíméletes film. Nem romanticizálja a nyomort, viszont képes megmutatni, hogy lehet ebben a lepusztult szabadságban valami időtlenül archaikus és kérlelhetetlenül mulandó egyszerre.

(Kiemelt kép: IMDb)

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!