Amerikából jöttem, mesterségem címere: az iskolai szegregáció elleni aktivista

Az Ellenségek legjobbika című – HBO-n futó – film segítségével kicsit közelebb kerülhetünk annak megéréséhez, hogy milyen előzményei vannak az Amerikában most zajló eseményeknek. Az igaz történeten alapuló alkotásnak Magyarországra nézve is vannak tanulságai. Ónody-Molnár Dóra ajánlója.

A Floyd-gyilkosság régóta nem látott tüntetéshullámot indított el: békés tömegek tiltakoznak a feketékkel szembeni diszkrimináció ellen, de a szélsőségesekhez köthetően az erőszak is megjelent a demonstrációkon. A film által feldolgozott történet azt mutatja meg, hogy milyen sok fájdalom, küzdelem és emberi jogi harc áll már az amerikaiak mögött. Ennek az alkotásnak Magyarországon is nagyon releváns üzenete van: az iskolai szegregáció ugyanis, amely a történet középpontjában áll, hazánkban is hétköznapi valóság. (Erről a jelenségről ebben a cikkünkben írtunk bővebben – a szerk.)

Nálunk is előfordul, hogy a bőrszínük alapján elkülönítik a gyerekeket egymástól, csak Magyarországon nem afroamerikai, hanem roma gyerekek járnak külön osztályokba.

De kanyarodjunk vissza a filmhez.
– Életem legmeghatóbb pillanata az volt, amikor befogadtak a klánba. Bevezettek a klavernbe, ahol olyan sötét volt, hogy csak egy tűz távoli fényét láttam. Elvégezték a szertartást, megtisztítottak vízzel. Az elnök azt mondta: „Tagja vagy az Amerikai Egyesült Klánok Láthatatlan Birodalmának”. Óriási tapsvihar tört ki, és könnyes szemmel álltam fel. Egész életemben erre vágytam, hogy végre meghallgassanak és része legyek valaminek – halljuk egy férfi távoli hangját a főcím alatt. A klán a fehér felsőbbrendűséget hirdető, rasszista terrorszervezetet, a Ku-Klux-Klánt jelenti, ami előrevetíti, hogy a film egyik főhőse ehhez a szervezethez tartozik, sőt, ő vezeti a helyi egységet.

Sam Rockwell (Forrás: IMDb)

A kezdő képsorok 1971-be repítenek vissza minket, az észak-karolinai Durham városába. Épp tüntetés van a városháza előtt. Afroamerikai családok követelnek a várostól erélyesebb fellépést azoknak a házaknak a tulajdonosaival szemben, akiktől bérlik ingatlanjaikat. Egyenlő lakhatási jogokat követelnek. Mert mily meglepő: a feketék által lakott negyedben a házak kidőlt-bedőlt falúak, rettenetes állapotban van a vezetékhálózat, ami miatt gyakran életveszélyessé is válnak.
A film kezdő képsorai megmutatják, ebben az amerikai kisvárosban mi is a hatalmi leosztás. A szegénységben, elkülönült gettóban élő feketék követeléseit nemigen veszi figyelembe a városvezetés, szószólójukat, egy nagyhangú, terebélyes asszonyt levegőnek nézik. Ann Atwater (Taraji P. Henson) lesz a történet egyik főhőse.
Aztán megpillantjuk a másikat is, a kis helyi benzinkutat működtető vállalkozó C. P. Ellist (Sam Rockwell), akinek a hangját már hallhattuk a főcím alatt. C.P. Ellis éppen egy klángyűlést vezet, intézkedik az ifjúsági egységek kötelező, fegyveres kiképzések megszervezéséről, és segít a tagfelvételben is. Hogy minél hatékonyabban védhessék meg a fehér rasszt a „kommunista négerektől, és a zsidóktól, akik fenyegetnek minket”. Hogy mennyire nem viccelnek, azt gyorsan megmutatja nekünk a rendező: egy feketékkel barátkozni merészelő lány otthonát lövik szitává, hogy megüzenjék, nincs keveredés.

Egy asztalnál

Miután beleszimatoltunk a hetvenes évek észak-karolinai kisvárosának gyűlölettől átitatott mindennapjaiba, megtörténik a film kulcsjelenete: a rossz állapotú épületben zárlat keletkezik és leég a feketék által lakott negyed általános iskolája, mindössze egyetlen tanterem marad olyan állapotban, amelyet nem lehet a totálkáros jelzővel illetni. Ez az egy éppen elég ahhoz, hogy a város vezetése kiokoskodja, hogy nappal és délután felváltva tanuljanak a gyerekek. Pedig elég kézenfekvő lenne, hogy a másik állami iskolába menjenek át a fekete gyerekek, ahol teljesíthetik tankötelezettségüket. Csakhogy a másik iskola a fehérek iskolája. Mivel a város vezetése semmiféle hajlandóságot nem mutat arra, hogy a fehérek iskoláját megnyissák a fekete gyerekek előtt, a polgárjogi aktivisták a jog eszközével követelik az integrált oktatást. Amerikában ekkor már évtizedek óta folytak perek oktatási szegregációs ügyekben. Az egyik legismertebb jogeset a múlt század ötvenes éveiben történt, Arkansas állam fővárosában, Little Rock-ban. A „Little Rock 9” néven ismertté vált ügy az afroamerikaiak polgárjogi harcának ikonikus mérföldkövévé vált. A történet röviden a következő: 1954-ben az amerikai legfelsőbb bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a faji alapú szegregációt az iskolákban, ezért Little Rock városának tervet kellett elfogadnia az iskolák fokozatos deszegregációjára. A fehérek ezt meg akarták akadályozni, ezért az USA akkori elnökének, Eisenhowernek lépnie kellett: Little Rockba rendelt egy légi deszant hadosztályt és az Arkansasi Nemzeti Gárdát, a katonák hetekig kísérték a 9 afroamerikai gyereket az iskolába. Vagyis: a hetvenes években Durham városa biztosan pert nyert volna, ha eljut az ügy ebbe a szakaszba. De itt jön a filmnek az a része, amely különlegessé teszi ezt az alkotást. A bíró úgy dönt, hogy úgynevezett „Charrette-et” rendel el. Ez egy olyan hivatalos közgyűlésféle, amelyen a szemben álló két közösség tagjai egyenlő számban vesznek részt: öt fővel képviseltetik magukat az integrációt ellenző fehérek és az integrációért küzdő feketék. A tíz napig tartó gyűlésen a fehérek vezetője C. P. Ellis, a feketéké pedig Ann Atwater lesz. A film ezt a tíz napot járja körül:

hogyan beszélnek egymással azok az emberek, akik soha különben szóba nem állnának egymással a szegénységről, kiszolgáltatottságról, félelemről, szegregációról.

Sam Rockwell, Gilbert Glenn Brown, Taraji P. Henson és Nick Searcy  (Forrás: IMDb)

A rendező, Robin Bissel több mellékszereplő történetén keresztül is követni engedi ennek a tíz napnak az eseményeit. A klánvezér a közös munka során lassan ráébred, hogy mennyire nem találkozik a napi tapasztalataival az, amit a fejében gondolt a feketékről. A lassú ráébredés ábrázolása közben a rendező azt is megmutatja, hogy mi hajtja a rasszista eszmékben hívő embert, hogyan él és gürcöl nap mint nap, hogy valahogy felszínen tartsa a családját. Veszélyes kísérlet ez, mert a bűnösök emberi arcát láttatni kockázatos: meg kell tartani azt az egyensúlyt, hogy a náci eszmék, a Ku-Klux-Klán által elkövetett bűncselekmények véletlenül se tűnjenek elfogadhatónak.

Az élet írta

Ez fontos momentuma a filmnek: arra mutat ugyanis rá, hogy ha bizonyos csoportokhoz tartozó emberek nem találkoznak egymással, akkor nem szereznek valódi tapasztalatokat egymásról, nem lesznek élő kapcsolataik egymással. Nem kötődnek ismeretségek, barátságok, szerelmek közöttük, mert a nagy többségük az óvodától a felnőtt korig külön világban nő fel. A gonosz politikai erők pedig könnyebben manipulálják azokat, akiknek nincsenek közvetlen kapcsolatuk feketékkel, a menekültekkel, melegekkel, romákkal, zsidókkal. A sor folytatható. Szabó Miklós történész írta: az antiszemitizmushoz „nem is kellenek zsidók”.
A film végigköveti Ellis fejlődését, amelynek végén – nem árulunk el ezzel nagy titkot – megérti az integráció szükségességét és az afroamerikai közösség oldalára áll. Ezzel a döntésével elveszíti a fehérek között a vezető szerepét, megbélyegzett lesz – mint a leprást, úgy kerülik korábbi barátai. Vállalkozását a csőd fenyegeti, mert a városban egy fehér sem szeretne nála tankolni. Mint egy hollywoodi vég: jön az afroamerikai közösség, és a vállalkozás megmenekül.

Csakhogy az a szép az egész filmben, hogy nem Hollywood, hanem az élet írta.

A durhami Charrette fontos epizód az amerikai polgárjogi történelemben, Ellis és Atwater nem kitalált alakok, történetük igaz, és ami a leghihetetlenebb, életre szóló barátság alakult ki köztük. Hosszú éveken át együtt járták az országot, hogy az oktatási szegregáció káros hatásairól beszéljenek és megosszák tapasztalataikat.
Tanmese lehetne ez Magyarországon is.

(Kiemelt kép: IMDb)

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!