Lenyűgöző hatása lett Nyugat-Írországban annak, amikor a termelés mennyisége helyett a földek és a természet egészségét kezdték támogatni. Ráadásul az is kiderült, hogy az ősi hagyományokat a méhek is díjazzák.

Mi történt?

Nyugat-Írországban egy forradalmi ötletnek köszönhetően nemcsak sikerült megállítani az élővilág pusztulását, hanem új életre keltették a természet és ember ősi, egymást segítő kapcsolatát is.

Miért fontos ez?

Mert a méhek pusztulása globális probléma, emellett drasztikusan csökken a biodiverzitás, ami az emberiségre is hamarosan visszaüt, ha nem lesz mit enni.

Tovább olvasnál? Amiről még szó lesz:

  • Hogyan sikerült visszacsábítani a méheket egy pusztuló vidékre?
  • Hogyan válnak érdekeltté a gazdák, hogy ne többet, hanem egészségesebbet termeljenek?
  • Miért és hogyan születnek újjá ősi tradíciók?

Reménykeltő hírek érkeznek Írország nyugati feléből, ugyanis a Galwayhez közeli, Burren nevű mészkősziklás vidéken sikerült megfordítani egy kétségbeejtő környezeti folyamatot, számolt be minderről egy riportban a Guardian.
A természet kizsákmányolásának egyik következménye, amikor csökken az élővilág változatossága (biodiverzitása), azaz egyre tűnnek el a fajok – miközben az ökológiai rendszer érzékeny és bonyolult egymásra hatások és egymástól való függések szövedéke. Ez történt Írországban is.
A nemzetközi mezőgazdasági és élelmiszeripari folyamatok átalakulásával a 20. század második felétől, ha egy ír gazda talpon akart maradni, akkor egyre több marhát kellett tartania – erre a mennyiségre kapták a támogatást is. Emiatt egyre több műtrágyát vettek, ami viszont mérgezte a vizeket, pusztította a biodiverzitást. Írország mostanra akut természeti krízissel néz szembe: az országban élő méhfajok harmadát fenyegeti a kihalás a következő tíz évben. Ráadásul az ország magas szén-dioxid kibocsátással, magas ammóniaszinttel és vízszennyezéssel is küzd.
Az Európai Unió új, környezetbarátabb élelmezési stratégiája viszont éppen egy ír modellre épít, pontosabban arra, amit a nyugat-írországi Burren vidéken kezdtek el alkalmazni az ezredfordulót követően. A Burren vidéke ugyanis ma, különösen így tavasz végén és nyár elején igazi színkavalkád, a virágok fölött pedig rovarok sokasága zümmög, hogy jóllakjon és nem mellesleg elvégezze a beporzást. De hogyan válhatott egy helyi ír sikersztori a gazdálkodás jövőjévé?

Egy fiatalember, aki jött, látott és kidolgozta a megoldást

Brendan Dunford fiatal ökológusként 1999-ben érkezett a Burren környékére, hogy a gazdálkodást tanulmányozza a doktorijához, és azonnal felmérte a negatív hatású folyamatokat. Az ellenálló helyi marhafajokat nagyobb, kontinentális marhákra cserélték, amelyek viszont több takarmányt is igényeltek, mint amit ez a föld produkálni tudott. A hígtrágya beszivárgott a föld alatti patakokba és szennyezte a vizeket.

(Fotó: Mayall/ullstein bild via Getty Images)

Dunford tudta, hogy a gazdák hibáztatásával nem megy semmire, hiszen maga a rendszer rossz, ami egyedül arra koncentrál, hogy minél több élelmet termeljenek – bármi áron. Ha viszont beiktat más ösztönzőket is, az hosszú távon a természet és az ember érdekét is szolgálja.

A feladat tehát az volt, hogy radikálisan újragondolja, mit jelent gazdálkodónak lenni. Azelőtt az határozta meg a gazdákat, mennyi ennivalót tudnak termelni, Dunford viszont meg akarta győzni őket arról, hogy ennél többre hivatottak – ami mellé támogatás és fizetség is jár.
Dunford tehát kidolgozott egy úttörő modellt, amit az EU környezetvédelmi főigazgatósága támogatott. A modell lényege, hogy a gazdák akkor kapnak pénzt, ha a földjükön tiszta a víz és virul a természet.

Tehát ahelyett, hogy aszerint kapnának támogatást, hogy mennyi földet birtokolnak vagy mennyi élelmet termelnek, a modell az egészséges, változatos élővilágú mezőket jutalmazza.

Az ötlet egyébként nem új, Kanadában és az Egyesült Királyságban a nyolcvanas években már próbálkoztak hasonlóval, Dunford ezeket is tanulmányozta a modell kidolgozásakor. A rendszerben a mezőket egytől tízig pontozzák, a legegészségesebb földek kapják a legtöbb pontot és persze támogatást.

Az ősi hagyományoknak a méhek is örülnek

A modell egyébként azt ismeri el, amit a gazdák amúgy tudnak, viszont a mezőgazdasági szabályozások figyelmen kívül hagynak: hogy minden terület más, és mindnek megvannak a saját helyi sajátosságai, élővilága.
Az elmúlt 15 évben 328 gazda jelentkezett a programba és a Burren vidéke szépen lassan megváltozott. Dunford modelljével újraépült a gazdák és a dimbes-dombos földjeik közti élő kapcsolat – hiszen ezen a tájon már hatezer éve gazdálkodik az ember.
A gazdák felélesztettek egy ősi hagyományt is (winterage), aminek a lényege, hogy a hideg hónapokra a marhákat a magasabban fekvő földekre terelik. Ott az állatok lelegelik a kemény füvet, ezzel helyet teremtenek a ritka tavaszi virágfajtáknak is.
Mostanra a Burren ismét fajokban gazdag vidék lett. Ahogy ugyanis a Guardian írja, „az élet vonzza az életet”: nyaranta a fakó gyöngyházlepke és nyírfalepke köröz a mészkősziklák szaggatta mezőkön, és nem ritka az erdei poszméh sem. Dara Stanley, a Dublini Egyetem rovartudósa szerint a magasabb pontokat elérő, tehát egészségesebb földeken több poszméhfajt is találtak.

Poszméh és pillangó poroz be egy virágot, Burren, Írország. (Fotó: Getty Images)

A Burren-modell persze nem hoz önmagában megváltást, hiszen ahogy a Guardian által megszólaltatott egyik gazda, Michael Davoren megfogalmazza, „a nagy hajókat nehéz megfordítani és a mezőgazdaság egy hatalmas hajó”. Brendan Dunfordnak viszont a Burrenen mégis sikerült egy kicsit fordítani a hajón azzal, hogy nem eltüntette a gazdákat (és az embereket általában) a vidékről, hanem még jobban bevonta őket a föld gondozásába. Ahogy Davoren mondja: „A múltban a környezet volt a melléktermék. A jövőben a környezet lesz az, amit termelünk, és az élelmiszer a melléktermék.”

(Kiemelt kép: Getty Images)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!