A tanár is ember – szokták mondani. Az ember pedig hibázik. Szerencsére vannak olyan tanárok, akik még a kudarcaikról is nyíltan beszélnek a gyerekek és a szülők előtt. Mert olykor azokból lehet a legtöbbet tanulni.

Nézzetek a közeledő Pedagógusnap alkalmából a hibáikról őszintén beszélő tanárokat a HR Fest Facebook-oldalán!

„Ó, bárcsak klónozni lehetne benneteket, gyógyír lehetnétek sok kétségbeesett szülőnek és a poroszos iskolában szenvedő gyerekeiknek” – így sóhajtottam fel magamban, nem is egy alkalommal, mialatt a FxckUp Nights Szülőknek sorozat Tanévzáró Tanári Sztorik című kiadását hallgattam az este. Az esemény házigazdái – az Edisonplatform és a HR Fest – e sorozaton belül eddig csak szülőket kérdezett a „fxckup-jaikról”, vagyis baklövéseikről, kudarcaikról, ki, hol, mit rontott el, és hogy a hibákból tanultak-e, de most, a közelgő Pedagógus Nap alkalmából úgy gondolták, „milyen szép ajándék, ha a tanári szakma baklövéseiről is beszélünk”. (A FxckUp Nights egy olyan kezdeményezés, amelynek rendezvényein sikeres emberek mesélnek kudarcaikról. A nemzetközi mozgalomba 2016 óta Magyarország is bekapcsolódott.)

Tanévzáró Tanári Sztorik – FxckUp Nights Szülőknek, a Hr Fest Facebook oldalán.

Ez alkalommal ketten osztották meg a fxckup sztorijaikat, Joós Andrea élménybiológia tanár, a Tanárnő, kérem! podcast életre hívója és műsorvezetője, illetve Balatoni József történelem tanár, író, a Jocó bácsi világa című Facebook-oldal szerzője. És hát… Igen, a tanár is ember. Még akkor is, ha felkészülünk arra, hogy egy ilyen eseményen nem az átlagtanárok fognak sztorizni, hanem olyanok, akik még nem égtek ki, akik szeretnek tanítani, sőt mi több, a gyerekeket is szeretik. Hallgatván őket, az járt az eszemben, hogy miért nem becsülik meg itthon kellőképp a tanári hivatást, miért választja csak kevés fiatal ezt a gyönyörű szakmát, holott itt lehetne a példa előttük: Joós Andrea és Jocó bácsi. Azoknak a szülőknek, akik hozzáedződtek a hagyományos iskolai keretekhez, valódi FxckUp Night lehetett a tegnapi, mert a két tanárt nézve feltárult az a szakadék, ami a gyerekközpontú, gyerekeket szerető iskola és az átlagos magyar intézmény között tátong.
A magyar átlagiskola ugyanis bünteti a hibázást, a pedagógus arra kíváncsi, mit nem tud a gyerek, és nem arra, mit tud. Hányszor mondta el Vekerdy Tamás, hogy a csak osztályzásra épülő értékelés mennyire káros, mert azzal nem lehet mérni jóformán semmit egy kisgyerek képességeiről! A kisgyerekek boldogan, a világra nyitottan kezdik el hatéves korukban a tanulást, és általában negyedik-ötödik osztályos korukra az átlagos iskola eléri azt, hogy utáljanak bejárni. A gyereknek és a szülőnek is folyamatos stressz és kudarc, ami egy ilyen iskolában nap nap után történik. Egy régebbi előadáson hallottam egy érzékletes metaforát a magyar iskolára: olyan, mint a folyamatos bulémiás evészavar. Le kell nyomni rengeteg lexikális tudástartalmat a torkunkon, majd jön a hánytatás: ki kell adni emésztetlenül, ami bekerült. És máris indulhat a másnapi tömés.
Az iskola leképezi azt, amit a társadalmi környezet is sugall: hibázni szégyen. A FxckUp Nights mozgalom azért is különleges, mert szokatlan Magyarországon arról beszélni, mit rontottunk el, és hogy mit tanultunk a hibáinkból.

Hát még az mennyire szokatlan, hogy két tanár beszél arról, hogy ők hol szúrták el.

Joós Andrea, élménypedagógus, biológia tanár, a Tanárnő kérem! podcast létrehozója.

De hol is? Joós Andrea például arról beszélt, hogy amikor néhány éve egy kórházi ágyon feküdt, endometriózis műtétére várva, úgy érezte, „rohadt nagy kudarc” az élete. Két iskolában tanított, két rádióműsort vezetett, ám ott, a betegágyon fekve úgy érezte, minden összeomlott körülötte. A kudarcokat felelevenítve egészen az óvodás élményekig nyúlt vissza. Egyes számú kudarcforrás: nem ő a világ közepe. Kettes számú kudarcforrás: nem mindig az történik, amit ő akar. Joós Andrea mindezt azért is elevenítette fel, mert amikor a tanári pályára készült, azt olvasta, hogy a pedagógiai munka 80 százaléka szereplési vágy illetve hatalom motivált. Vagyis, ha óvodában kudarcnak érezte, hogy nem ő a világ közepe és nem az van, amit ő akar, akkor a legideálisabb kompenzációs terep a tanári pálya, ami csak arról a személyről szól, aki kiáll a katedrára, csak a saját hangját hallja, és az van, amit akar, lehet dolgozatot íratni, feleltetni. – Ez a hozzáállás már önmagában kudarc – mutatott rá az első tévedéseinek egyikére a pályája elején. Megtanulta időközben, hogy a tanár nem attól jó, ha jó performansz művész, hanem attól, ha hiteles. Amikor látta, hogy a diákok unottak az óráin, a klasszikus szívatások (a sok házi feladat, az órai felelés, a dolgozatíratás) nem működnek, akkor váltani kezdett. Alternatív módszereket vezetett be, azok majd hátha segítenek. De a váltás is buktatókkal járt, és ez hozta el az egyik legfontosabb felismerését a tanári pályán: nincs világmegváltó, mindenkire ráhúzható módszer. Minden osztályközösség más, minden gyerek más. Hozzájuk kell igazodni. Minden tanárnak a saját útját kell járnia, és úgy fölfedezni a működő módszereket. Joós Andrea a kudarc átélését a halálközeli állapothoz hasonlította: amikor az ember lelassul, kitágul körötte a tér, és egyszer csak ebben az ürességben valami megszületik. A kudarc tehát – a tanulságaival együtt – számos új ötlet születésének forrása.
Joós Andrea a tanárszerep sztereotípiái ellen is felveszi a harcot: szeretné, ha az emberekben változna a kép, mert a tanár nem egy „táskás szemű, kiégett, csak kávéval a kezében látható” ember. – A tanári pálya menő, a pedagógusoknak elképesztő mennyiségű innovatív ötletük van – mondta, és ezek megismertetéséhez maga is hozzájárul podcastjával. Rendszeresen interjúvolja „menő” kollégáit. Ha rajta múlna, a pénzen kívül – európai összehasonlításban a magyar tanárok keresik az egyik legkevesebbet a diplomások átlagbéréhez hasonlítva – bizalmat és teret adna a pedagógusoknak.

Balatoni József, író, történelemtanár, a Jocó bácsi világa című Facebook oldal szerzője.

Balatoni József is személyes élményeket osztott meg. Beszédhibája gyerekkori trauma miatt alakult ki. Nem tudta elmondani, amit akart. Az iskolában azt gondolták róla a tanárai, hogy „szegény gyerek, nem lesz belőle semmi”. – Tanárként hibázni ér, bevallani pedig kötelező – szögezte le. Egy tanár naponta 5-6 órát van gyerekkel, ami több száz döntési helyzetet jelent. – Nem tudsz mindig jól dönteni. Híve vagyok annak, hogy tanárként a helytelen döntéseket is föl kell vállalni a gyerekek előtt. Álszent lenne tőlem, ha én nem tenném ezt meg, miközben az őszinteséget elvárom a gyerekektől – mondta. Fel is idézett egy esetet: rossz napja volt, a gyerekek sem voltak formában, csapkodott az órán, talán még kiabált is. Nem tudta a helyzetet kezelni, ezért kirohant az óráról, bevágta az ajtót maga mögött. Leült a folyosói lépcsőre, sírva fakadt. A szünetben aztán a gyerekek megkeresték, és egy levelet adtak át neki, amiben elnézést kértek tőle, és megírták, tudják, hogy ők is rosszak voltak. – Én is elnézést kértem tőlük. Bőgtem, mint egy gyerek. Bementem hozzájuk és elmondtam, nem az ő hibájuk volt, néha valami csak az utolsó csepp a pohárban, és azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk – mesélte.
Elég közhelyes lenne azzal zárni ezt a cikket, hogy bárcsak úgy gondolkoznánk mindannyian, mint a műsor kér szereplője. De mi mással lehetne zárni a cikket mint ezzel a sóhajjal?

(Kiemelt kép: Unsplash)

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.