„Végre újra embernek érezhetjük magunkat” – élet a tranzitzóna után

D. 16 éves iraki kurd menekült. Sebész szeretne lenni. Most végre tanulhat és úgy érzi, visszakapta az életét és a jövőjét.

Mi történt?

Az Európai Bíróság fogva tartásnak és jogellenesnek minősítette a szerb-magyar határon lévő tranzitzónákban élő emberek elhelyezésének eddigi gyakorlatát, mivel soha nem kaptak erre vonatkozó hivatalos döntést azok, akiket akár egy-másfél-két évig is ott tartottak. Ezek után megszüntették a röszkei és a tompai tranzitzónákat, az itt tartózkodókat – mintegy 280 embert – május 27-én éjszaka átszállították nyitott vagy félig nyitott szállásokra, a legtöbbeket Vámosszabadiba és Balassagyarmatra.

Miért fontos ez?

Sokan évek óta éltek a tranzitzónában, teljes bezártságban, murvával szórt udvarral, drótkerítéssel körülvett konténerekben. Ők úgy érzik, visszakapták az életüket, a jövőjüket. Vannak olyan családok, ahol a kétéves gyermekek most először láttak fát vagy autókat. Nekünk a 16 éves kamaszlány, D. mesélt tranzitos élményeiről és további terveiről.

Tovább olvasnál? Erről lesz még szó:

  • Hogyan élték meg a hírt a menedékkérőket segítők?
  • Milyen volt az a pillanat, amikor megtudták: szabadulhatnak?
  • Miért teljesen egyedülálló, ami velük történt és hogyan dolgozzák fel a bezártságot?

„Sokan még mindig csak sírnak”

„A bezártságban mindenki sérült. A kicsi gyerekeket is megviselte, összezavarodtak, ingerültek, félnek minden új dologtól, nem merik elengedni a szüleik kezét. Van olyan kétéves, aki életében először most lát autót és fát. Van olyan nő, aki még mindig csak sírni tud, ha hozzászólsz. Ez persze még mindig jobb, mint a tranzitban volt. Ott mindenki lehangolt és reményvesztett volt” – meséli Honti Irén kiskunhalasi evangélikus lelkész, aki évek óta segíti az ideiglenes szállásokon és a tranzitzónában élő menedékkérőket.

A zóna belülről

A tranzitzónákban a mozgástér kisebb volt, mint a börtönökben előírt minimum Magyarországon. Erről korábban Léderer András, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa tájékoztatott. Elmondása szerint ötágyas fémkonténerek vesznek körül U alakban egy murvával felszórt udvart, körülöttük szögesdrót. Ilyen szektorok követik egymást sorjában, az előttük húzódó szolgálati útra már senki nem mehetett ki, csak a saját szektoruk udvarára. Az embereket egyrészt aszerint helyezték el a különböző szektorokban, hogy családosak, egyedülálló nők, kísérő nélküli kiskorúak vagy egyedülálló férfiak. Másfelől pedig aszerint, hogy menedékkérők, vagy már elutasították a kérelmüket – ez utóbbi esetben áthelyezik őket egy úgynevezett idegenrendészeti szektorba. A saját szektort kizárólag akkor lehetett elhagyni, ha orvosi vizsgálatra hoztak ki valakit az egyik orvosi konténerbe, ha menekültügyi meghallgatása volt, vagy ha a Helsinki Bizottság ügyvédjével találkoztak. Szektoronként egy női és egy férfi vizesblokk volt, illetve egy egybenyitott dupla konténer közösségi foglalkoztató térként funkcionált. Ebben a helyiségben volt egyedül légkondicionáló, ami nyáron azért különösen fontos, mert a fémkonténerek hamar felforrósodnak, az udvarokon pedig semmilyen árnyék sincs. Korábban, a 2015-ös nagy menekültválság előtt is megvolt a menekültek, menedékkérők elhelyezésének rendszere és gyakorlata Magyarországon, ezért is lehetett most a zónák helyett ezeken a nyílt vagy félig nyitott szállásokon, menekülttáborokban elhelyezni őket.

Köztük azt a tizenhat éves iraki kurd lányt is, aki most is hihetetlen csodaként emlegeti azt a napot, amikor egy év és két hét után elhagyhatta a tompai tranzitot, amit következetesen börtönként emleget: „Kiszabadulni a börtönből csoda volt. Mindenkit sokkolt a hír, senki nem hitte el. Abban a pillanatban, amikor meghallottam, hogy kimehetünk innen, szinte elvesztettem az eszemet a boldogságtól, a következő pillanatban pedig újra láttam a jövőmet, ami már több mint egy éve véget ért. Az én fejemben nem volt jövő. Be voltunk zárva egy szögesdrótokkal és rendőrökkel (határrendészekkel – a szerk.) körülvett udvarra, ahol úgy éltünk, mint a ketrecbe zárt állatok. Most végre újra embernek érezhetjük magunkat” – meséli D., aki édesanyjával és öccsével együtt élt a tompai tranzitban. Vele együtt mintha a szavai is kiszabadultak volna: részletesen beszél mindarról, amit átéltek ott és ahogyan most érzi magát. Mesél a balassagyarmati táborról, ahol tágas szobájuk van és ahonnan boltba járhatnak. És arról, ami számára a legfontosabb: már iskolába is mehetne, ha nem zártak volna be az iskolák a koronavírus-járvány miatt. Arról, hogy a balassagyarmati táborban végre tanulhat, nem is akármit: fizikát, kémiát és biológiát – egy tanár segít neki ebben.

„Sebész szeretnék lenni, tanulni szeretnék, ez az életem, ez a jövőm, ami most végre elkezdődhet” – mondja határozottan.

Miért tanulj akkor, ha nincs jövőd?

Arra a kérdésre, hogy Magyarországon szeretne-e sebészként dolgozni, azt feleli: „persze, miért ne?” D. egyébként a zónában sem hagyta abba a tanulást. Mint mondja, magáért meg kellett tennie. „Nagyon nehéz volt a bezártságban rávenni magam a tanulásra. Úgy, hogy nem láttam a jövőmet. Nem láttam, miért tanulok. De muszáj volt, ez tartott életben. Magamtól tanultam, amit lehetett, illetve naponta néhány órában tanítottak nekünk magyart és matekot” – meséli. Ezekről az órákról később megtudom, hogy a kamasz gyerekeket és a kisiskolásokat is sokszor együtt tanították. A kamasz lányt a tárgyi tudáson túl nagyon sok mindenre megtanította a tranzitban töltött idő: „türelmesebb lettem, tudok várni és mostantól bárkivel találkozom, ott lesz a fejemben, hogy ne ítélkezzek, mert senkiről nem tudod megmondani ránézésre, hogy honnan jött és mi történhetett vele.”

„Ami ott történt velünk, arról nagyon nehéz beszélni. Az ilyesmi nagyon ritka az egész világon, kevés ember élte át. Nincsenek rá szavaink és úgy érezzük, hogy más talán meg sem értené, el sem tudja képzelni” – mondja D.

Majd hozzáteszi: „Amikor elhagytam a zónát, csak mosolyogtam és azóta is csak mosolygok. Visszakaptam Istentől az életemet és a jövőmet és most csak ez számít. Sokan kérdezik, miért mosolygok ennyit. Azt szoktam mondani, hogy hátha az én mosolyom átragad másokra, és ettől nekik is jobb lesz, legalább egy kicsit.”

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

(Kiemelt kép: Beléptető kapu Tompánál. Fotó: Rebecca Harms/Wikipédia/Flickr)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!