Gyúródeszka táblafestékkel – a tanárokat sem kíméli a távoktatás

A digitális eszközök használata az idősebb pedagógusoknak jelent nagyobb kihívást, míg a családosoknak a tanítás mellett kell saját gyerekeik otthoni oktatását is megoldaniuk. 

Mi történt?

Két hónapja tart a digitális távoktatás, ami nemcsak a gyerekekre, de a szülőkre is hatalmas terhet ró – írtuk múlt heti riportunkban. A tanárokat sem kíméli azonban a távoktatás, ebben a cikkben az ő helyzetüket mutatjuk be.

Miért fontos ez?

Mert több tízezer tanárt, szülőt és diákot ért felkészületlenül a digitális átállás híre és a pedagógusok azóta sem kapnak valódi támogatást. A digitális eszközök használata az idősebb pedagógusoknak jelent nagyobb kihívást, míg a családosoknak olykor tucatnyi osztály oktatása mellett kell saját gyerekeik otthoni tanulmányi előmenetelét is biztosítaniuk.

Tovább olvasnál? Erről lesz még szó:

  • Miért érte sokkszerűen a magyar pedagógusokat a digitális átállás híre?
  • Milyen kihívásokkal küzd egy nyugdíjazás előtt álló tanár és egy kisgyerekes?
  • Hogyan járulhat hozzá a tanulók bezártsága és kudarc-élménye a generációk közötti feszültség kiéleződéséhez?

Orbán Viktor miniszterelnök március 13-án jelentette be a Kossuth rádióban, hogy a rendkívüli intézkedések keretében bezárják az iskolákat és azok áttérnek a digitális oktatásra. „A tanárok először nem hittek a fülüknek. Egy perc alatt omlott össze mindaz, amiről a központosított oktatásban az elmúlt 10 év szólt. Hiszen minden tanár pontosan tudta: olyan, hogy digitális oktatási koncepció, nincs. Nincsenek digitális tananyagok sem, miként nincs digitális tanítási módszertan sem” – írja Lantos Gabriella a 24.hu-n.

Így indult el 16-án, hétfőn a digitális távoktatás. Úgy, hogy ebben sem a tanárok, sem a szülők semmilyen állami vagy tankerületi támogatást nem kaptak, az érintetteknek egyedül kellett és azóta is egyedül kell megbirkózniuk a feladattal és ez bizony sokkszerű hatással volt minden szereplőre. Az otthonoktatással járó plusz tetézte a szülők eddig sem elhanyagolható túlterheltségét (erről korábban itt írtunk), hiszen a legtöbbeknek saját munkájuk mellett kellene 6-7 órát gyermekük otthoni oktatásával tölteni. Mindez azt eredményezte, hogy mindenki mindenki farkasa lett: a szülők úgy érzik, a pedagógusok nincsenek tekintettel az egyedi esetekre (márpedig most gyakorlatilag minden eset egyedi, hiszen ilyen még nem volt), a pedagógusok haszontalannak érzik eddigi tudásukat és számonkérési módszereket a digitális rendszerben, a diákok pedig elfáradtak, elcsigázottak és nem érzik igazságosnak, hogy „nekik kell otthon gubbasztaniuk egész nap, miközben azok, akik veszélyeztetettek odakinn járkálhatnak. Úgy érzik, hogy büntetésben vannak az idősek miatt” – mondja Anikó, egy 65 éves budapesti fizika-kémia szakos tanár.

Idősebb pedagógusok a digitális platformokon: „11 órán keresztül állítottam össze egy tesztet”

„Persze, nem akarják annyira szidni az időseket, hiszen tudják, hogy én is veszélyeztetett korú vagyok, és emiatt empatikusak, de van bennük egy nagy adag csalódottság és indulat emiatt” – teszi hozzá Anikó, aki szerint teljes képtelenség, főként a reál tárgyakat a hozzáférhető eszközök segítségével átadni. „Nem tudok odamenni és megnézni, hogy jól írta-e le, jól oldotta-e meg a feladatot, mert sokszor nem is látják, hogy mit írok. Hiába próbáltam ki mindent – volt, hogy a gyúródeszkámat vontam be táblafestékkel és tettem fel egy létrára –, ha a gyerek csak egy okostelefon képernyőjén tudja követni az órát, nem fogja látni. A digitális eszközöket pedig az oktatáshoz használt platform sokszor visszautasítja, nem engedi lejátszani.

Sokszor az az érzésem, hogy programozónak, de legalábbis grafikusnak kellene lennem ahhoz, hogy ez hatékonyan tudjon működni. A digitális oktatáshoz hiányzik a tudás és a tapasztalat, sosem tanítottunk így, az én generációm számára ez különösen nagy kihívás.

Az oktatásra használt digitális platformon csak szöveges teszteket tudunk készíteni, tehát ábrákat, grafikonokat, vektorokat, amihez a reáltantárgyak oktatásához és kikérdezéséhez szükség lenne, nem tudok mutatni. Volt olyan teszt, amit tizenegy órán keresztül állítottam össze” – meséli Anikó, aki szerint a számonkérés teljesen nonszensz így, hiszen nem lehet a véletlen műve, hogy azok, akik eddig bukásra álltak fizikából, most rendre ötös dolgozatokat adnak le. „A másolás és a plágium csapdáját elkerülendő egy darabig arra kértem őket, hogy kézzel írják a le a kiselőadásaik anyagát és azt fotózzák be, de sok diáknak ehhez sincs megfelelő eszköze, nem csak nekem. Nonszensz, hogy én egy okostelefon kis kijelzőjén magyarázzam a vektorokat, adjam át ugyanazt a tananyagot, ez így egyszerűen kivitelezhetetlen. Pont annyira szürreális, ahogyan Várkonyi Judit bemutatja.”

Egyik percben anya, másik percben pedagógus

Még nehezebb helyzetben vannak azok a pedagógusok, akik egész napos digitális oktatás mellett kellene saját gyermekük otthoni tanulását is felügyelniük: „Nem mondom, hogy nem vagyok túlterhelt. Az a legfárasztóbb, hogy percről percre változnak a szerepek: egyik pillanatban anyuka vagyok, a másikban tanár vagyok, a harmadikban szakácsnő, ez nagyon fárasztó tud lenni” – mondja Noémi, egy budapesti gimnázium matematika tanára, aki egy elsős és egy nyolcadikos gyerek édesanyja. „Ha tanárként kérdezel, akkor szerintem

a legnagyobb kihívás az, hogy a magyar offline oktatás alapvetően nem a bizalmon alapul, hanem az ellenőrzésen, a számonkérésen, az online oktatás viszont bizalom nélkül nem működik.

Nagyon nehéz az is, hogy az online óráim során nem találkozom tekintetekkel, ami segítene eligazodni – abból tudom, hogy valaki érti, valakit érdekel vagy, ha valaki valaki elvesztette a fonalat. Szintén nehezítő körülmény, hogy a gyerekek kevésbé mernek megszólalni, kicsit nehezebben tudom előszedni belőlük, hogy mit szeretnének, mit magyarázzak el részletesebben” – teszi hozzá. Szerinte a kényszerű online oktatás kevés pozitív hozadéka lehet tanárok szempontjából az, hogy nagyon sok olyan online eszközt kell most megtanulniuk használni, amelyeknek a későbbiekben is hasznát vehetik. Egész más tapasztalatokról számol be, ha szülőként válaszol arra a kérdésre, hogy milyen kihívásokat hozott magával a karanténkorszak: „Szülőként azt érzem, hogy több pozitív hozadéka van – többet vagyok a családommal, jobban belelátok a gyerekeim életébe. Nehézség is lehet másfelől, hogy az az idő, amit a gyerek eddig az iskolában töltött, most otthon tölti és a felügyeletét nem az iskola oldja meg, hanem a szülő. Az első technika óra előtt én is morcosan szedtem össze a ragasztót, az ollót, mert azt gondoltam, hogy nekem ezt most a tanító néni helyett kell megcsinálnom, de aztán azt gondoltam, hogy ez nem is olyan rossz: eddig rohantunk egyik különóráról a másikra, és erről szólt az életünk, most pedig fél órán keresztül készítettünk valami érdekeset, közösen” – mondja Noémi, aki szerint sok szülő most lát bele igazán, hogy mennyi mindennel foglalkoznak a gyerekek az iskolában és hogy ez a tananyag mennyiség normál menetben is adott, máskor sem kevesebb. A pedagógus szerint ez a közös tapasztalat és rálátás azonban nem feltétlenül hátrány, ahogyan szerinte azt is fontos látni, hogy egy-egy félórás videó mögött, amit a tanító néni elküld, több óra munka van. Hogyha pedig észrevesszük a kölcsönös energia-befektetést és látjuk, hogy mindenkire extra terhelést ró ez az időszak, az talán a bizalmi viszonyt is erősítheti tanár és diák, tanár és szülő, szülő és gyerek között.

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!