Így változtatta meg a halálhoz való viszonyunkat a koronavírus

Hiába beszélünk és írunk arról egyfolytában, hogy a koronavírus-járvány milyen mértékben érinti az életünket, elsősorban és kíméletlenül mégiscsak a halálról szól.

Mi történt?

Bármennyire igyekeztünk az elmúlt évtizedekben eltüntetni, a koronavírus-járvány visszacsempészte a halál tényének elkerülhetetlenségét a hétköznapjainkba.

Miért fontos ez?

Mert újraértékelődhet a halálhoz, gyászhoz fűződő viszonyunk is, ami – bár elsőre ijesztően hangozhat – alapvetően megváltoztathatja életminőségünket.

Tovább olvasnál? Amiről még szó lesz:

  • Hogyan változtatta meg halálhoz való viszonyunkat a koronavírus?
  • Miért lehetetlenítette el a gyász folyamatát a járvány?
  • Lehetséges-e, hogy az elkerülhetetlen halál gondolata jobban összekovácsol bennünket életünkben?

Ebben a furcsa, új világban, amiben néhány hónapja élünk, minden nap frissítjük, megnézzük és elemezzük a közeli, a kicsit távolabbi és globális elhalálozási rátákat; ábrákat és görbéket bújunk, amelyek megmutatják a halálos vírus terjedését és reményt ébresztenek bennünk, ha azt látjuk, hogy talán elmúlik, tovább áll.

A halál, bármennyire próbáltuk évtizedek kitartó munkájával eltüntetni az életünkből és nyilvánosságunkból, hirtelen és megkerülhetetlenül bekúszott a hétköznapjainkba, mindenütt jelen van, számokká és grafikonokká szelídült, de még így is folyton ránk kiabál.

Ugyanakkor a halált magát is mintha megváltoztatta volna ez a vírus – de a gyászunkat mindenképpen. Egészségügyi okokból a holttesteket hamarabb elszállítják, mielőtt a családtagok végső búcsút vehetnének, a temetéseket pedig szintén nagyon szűk körben lehet – vagy legalábbis lehetett – megtartani. Mindamellett, hogy a halálfélelem a hétköznapjaink részévé vált, gyászunkban lehetetlen volt közösségként összekapaszkodni, ami nem csak a templomba járó hívek számára jelenthetett nagy kihívást. A világ minden részén minden gyászoló – nem csak azok, akiknek koronavírusban hunytak el a szeretteik – szembesülhettek a temetési szertartások korlátozásaival is, pedig ez az egyik kulcsfontosságú rítus, amelyben emberként utoljára együtt lehetünk valakivel, akit szerettünk és amely megköveteli szűkebb-tágabb közösségünk tagjainak közelségét, megnyugtató jelenlétét. Az összekapaszkodást a gyászban és érzelmeink szimbolikus megjelenítését, ezeknek mind kulcsszerepe van a gyászfeldolgozás folyamatában. Mindezt szinte lehetetlen volt az egészségügyi iránymutatásokkal és korlátozásokkal összhangban megélni.

Gyászunk közösség nélkül még magányosabb és még kilátástalanabb lett, mint eddig volt.

Kórházban meghalni eddig is kíméletlen, klinikai és steril jelenség volt a gyászolók szempontjából, hiszen az orvosi, biológiai tényezőkön túl a spiritualitás legalább annyira üresen kong a kórház folyosóin, mint a halálhírt közlő orvos léptei. Mindehhez hozzáadódott most a távolságtartás kötelezettsége, így a családtagok nem csak, hogy a haldoklás folyamatát nem kísérhették, de ha voltak is még valahol temetkezési szertartások, amelyek az elbúcsúzást segítik és amelynek központi eleme a végső búcsú szerettünk fizikai jelenvalóságától, ebből most semmi sem maradt, hiszen az előírásoknak megfelelően a temetkezési vállalkozók is talpig védőfelszerelésben helyezhették el a vírus következtében elhunytak testeit a sírban. Az, hogy a holttesthez nem lehet a vallási hagyományoknak megfelelően viszonyulni, különösen a vallási hagyományokat még tartó családok esetében igazán drámai. Ezért is nehéz megfelelő szavakkal illetni azt, amit Röhrig Géza csinált New Yorkban a járvány idején:

a Saul fia című Oscar-díjas film főszereplője koronavírusban elhunytak holttesteit mosdatta.

Ezt a rítust muszlim és zsidó halottak számára engedélyezték csak a járvány alatt, szigorúbb keretek között, mint máskor. „Tegnap három koronást mosdattunk, és persze nem pont úgy, ahogy eddig, de még megy ez a dolog. Aztán mindhárman mentek egy online temetésre” – mondta Röhrig egy Nyáry Krisztiánnal folytatott áprilisi beszélgetésben.

Forrás 

Cikkünk Bertrand Hauger Death’s Double Grief In Our Age Of Contagion című írása alapján készült.

A gyászolóknak, mint a zárlat több más karanténba vonult szereplőjének is a technológia – és azon keresztül néhány leleményes pap vagy lelki vezető – segített: temetési szertartásokat lehetet Zoom-on követni, gyászfeldolgozást segítő szövegeket küldtek gyászterapeuták, papok, lelkészek és lelki vezetők imádkoztak világszerte gyászolókkal online. Mindez kétség kívül emberséget csempészet az elidegenítő helyzetben, amikor koronás megbetegedés nélkül is mindenkinek meglehetett a maga elgyászolni valója. Megváltozott a halálhoz való viszonyunk például az idősek magánya miatt is: a járványügyi intézkedések keretében itthon több tízezer ellátásra szoruló beteget kellett hazaküldeni a kórházakból gyakorlatilag meghalni, mások a zárlat miatt haltak meg magányosan saját otthonukban, mert a családtagok most nem látogathatták meg őket.
Mindeközben az egész világ megállt és egyszerre több milliárd ember gyászolta, gyászolja egyéb veszteségeit, legyen az a jövedelmük, a szabadságuk vagy a halálfélelem-mentes életük. Bizarr módon pedig éppen ez, a kollektív gyász élménye lehet az egyetlen reményünk: veszteségeinket számbavéve – még ha az együttélést tekintve rengeteg generációs és társadalmi konfliktus kiéleződhet – saját, belső szobánkban talán mélyebb, univerzálisabb sorsközösséget élhettünk meg, mint eddig bármikor.

(Kiemelt kép: Unsplash)

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.